Az Egyesült Államoknak stratégiai hibája

Két héttel ezelőtt amerikai hivatalnokok kis csoportja érkezett Ankarába, hogy török politikusokkal tárgyaljon. Hiába kaptak a tárgyalások kiemelt figyelmet, az egyetlen konkrét eredmény egy közvetlen párbeszédet biztosító mechanizmus volt, amelyet a jövő hónapban indítanak el, és célja a két fél közötti kommunikációs nehézségek kiküszöbölése.

Ezen a fejleményen kívül úgy tűnik, a többi ügy úgy halad, mint az elmúlt négy évben. Török tisztségviselők napi szinten kritizálják az Egyesült Államok együttműködését a PYD/PKK-val, és ugyanilyen napi szinten az amerikai tisztségviselők próbálják kikerülni, elhomályosítani és elrejteni ezt a kapcsolatot a szervezettel, amelyet az Egyesült Államok saját intézményei is terrorszervezetként tartanak nyilván.

Más amerikai tisztségviselők, maga a CIA is beismerik, hogy a PYD a PKK egyik alszervezete. De az amerikai szóvivők és más tisztségviselők döbbenetet és felháborodást tettetnek, amikor a török tisztségviselők a PYD/PKK-val való kapcsolatukat bírálják, vagy a török népharag nő az USA ellen, és mélyül az USA szándékai iránti bizalmatlanság. A török sajtót vagy egyéb bűnbakokat vádolják azokért a következményekért, melyek egyértelműen saját elhibázott politikájukból fakadnak.

A PYD/PKK TÖRÖKORSZÁG TERÜLETI INTEGRITÁSÁT FENYEGETI

Az USA döntése, hogy együttműködik, majd működő katonai kapcsolatot alakít ki a PYD/PKK-val, 2014 elejéről származik. Ekkor támadta meg az ILIÁ terrorszervezet Rojavát, Szíria északi, Törökországgal határos régióját, amikor a török kormány egészen addig elment, hogy megengedte, hogy az iraki kurd régiós kormány fegyveres csapatai török területen vonuljanak át, és belépjenek Rojavába.

Amit az Obama-kormány nem értett meg – és hogyan is érthették volna, amikor Obama elnök legfontosabb külpolitikai tanácsadója, Ben Rhodes egy 30-as, regényírói babérokra áhítozó fiatalember volt – az az, hogy a PYD/PKK-vel kötött szövetség alapjaiban aláássa a török-amerikai kapcsolatokat.

Ez az alap pedig Törökország hagyományos igénye arra, amit egyes politikatudósok „offshore egyensúlynak” neveznek. A XIX. század elejétől a legfontosabb először az oszmánok, majd a Török Köztársaság számára az volt, hogy keressenek egy Nagyhatalmi Szövetségest, aki segít kiegyensúlyozni az oszmán birodalom vagy Törökország szuverenitására irányuló fenyegetéseket, ugyanakkor ő maga nem jelent újabb fenyegetést.

A II. Világháború alatt Törökország végre megtalálta ezt a szövetségest az USA személyében. Az amerikai tisztségviselők erről nem voltak meggyőződve 1946-ig, amikor eldöntötték, hogy a Szovjetunióban nem lehet megbízni, és hosszú távú politikai harc várható vele. Törökország, mely határos volt a Szovjetunióval, szövetségest jelentett a frontvonalban, az USA pedig modernizálta kissé lerobbant hadseregét. Bár a hidegháború alatt az USA-nak számos katonája és tisztségviselője volt Törökországban, a Szovjetunió sokkal nagyobb fenyegetést jelentett, és a nyilvánvaló kölcsönös előnyök eloszlatták a török aggodalmakat.

Ez a helyzet nem változott a hidegháború után sem. Bár Oroszország ideiglenesen meggyengült, az előző 300 év jól illusztrálta, hogy Oroszország hosszú távú fenyegetés marad a török szuverenitás ellen. És ahogy az USA jobban belebonyolódott a térségi konfliktusokba, törökországi létesítményei egyre fontosabbá váltak.

A 2014-ES FORDULÓPONT

2014. vége óta azonban a helyzet megváltozott. Nem kérdéses, hogy az orosz fenyegetés fennáll, különösen Moszkva jelenlétével a háború sújtotta Szíriában (amit az Obama-kormány tétlensége tett lehetővé). De az Obama-kormány szövetsége a PYD/PKK-vel azt jelenti, hogy szövetségre léptek egy olyan erővel, melynek létezése célja az, hogy Törökország területi integritását fenyegesse. Más szavakkal szólva az Obama-kormány úgy döntött, hogy a Törökország területi integritása elleni fenyegetést támogatja.

Törökország szempontjából az amerikai szövetség a PYD/PKK-vel azonnal meggyengíti annak racionalitását, hogy stratégiai partnerséget tartsanak fenn Washingtonnal, mert az USA valójában úgy döntött, hogy stratégiai fenyegetéssé válik. Annak eldöntése, hogy az USA hogyan követhetett el ilyen stratégiai hibát, a történészek feladata lesz, de azt már most eldönthetjük, hogy a tájékozatlan, félretájékoztatott és rövidlátó politikai tervezés, és az USA régiós szövetségesei (vagyis Törökország) iránti szándékos bizalmatlanság voltak azok a fő tényezők, amelyet kisiklatták az Egyesült Államok politikáját.

GÜLEN IS FENYEGETI TÖRÖKORSZÁG INTEGRITÁSÁT

Sajnos az USA rosszul megválasztott szövetsége a PKK-val nem az egyetlen probléma. 2013. után bárki, aki vette a fáradságot, hogy racionális és objektív szemmel közelítsen a török belpolitikához, megérthette, hogy Fetullah Gülen szektája fenyegetést jelent a török demokráciára. A 2016. július 15-i puccskísérlet erőszakot és gyilkosságokat is hozzáadott a más nyilvánvaló fenyegetéshez, amikor Gülen csatlósai a török hadsereget használták fel a megkísérelt puccshoz. Más szavakkal szólva, Gülen szervezetét közvetlen, erőszakos fenyegetésnek kell tekinteni a török társadalom és demokratikusan megválasztott politikai vezetése ellen.

Ahogy mindenki tudja, Gülen 1999 óta az USA-ban él. Ez azt jelenti, hogy a PYD/PKK-val való együttműködésen túl, ami az egyik fenyegetés a török szuverenitás ellen, az Egyesült Államok ad otthont a török szuverenitás elleni másik fenyegetésnek. És ennek ellenére az USA semmilyen konkrét lépést nem tett, hogy kiadja Gülent Törökországnak.

Ennek az ügynek van egy további logikai dimenziója. Ha az USA együttműködik a török szuverenitás elleni egyik fenyegetéssel, és otthont ad másiknak, akkor vajon nem kezd politikai fenyegetéssé válni a törökországi amerikai katonai jelenlét? Én személy szerint szeretnék amellett érvelni, hogy nem, de én nem vagyok török politikus, aki polgártársai és szavazói életééért és jólétéért felelős. A török katonai és polgári tisztségviselők számára az elmúlt 5 év nagyon megbonyolította azt, ahogy a törökországi amerikai katonai jelenléthez állnak hozzá.

A közelmúlt eseményeinek és a jövő lehetőségeinek logikája, ha képesek vagyunk egy pillanatra a török tisztségviselők fejével gondolkodni, arra a következtetésre vezet, hogy a Törökországban állomásozó amerikai katonai erők fenyegetést jelentenek a török szuverenitásra. Ezt azt jelenti, hogy az elmúlt 70 évben fennálló helyzet, amikor az amerikai erőket a török szuverenitás biztosítóinak tekintették, alapvetően megváltozott. Ha valaki erre a következtetésre jut, és valóban megérti azokat az eseményeket és logikát, ami erre a következtetésre vezetett, könnyebben megérti, hogy a török politikusok (és polgárok) miért vesztették el a bizalmukat Amerikában, és miért reagálnak hevesen, vagy akár dühösen az Egyesült Államok közelmúltbéli cselekedeteire.

VÁLTOZÓ STRATÉGIAI PERSPEKTÍVA

Ha az USA közvetlen fenyegetést jelent a török szuverenitásra a PYD/PKK-n és Gülen szektáján keresztül is, akkor az Egyesült Államok már nem az az „offshore egyensúlytartó”, amelyet Törökország 75 évvel ezelőtt talált. Ehelyett az USA átkerült ugyanabba a „közvetlen fenyegetés” kategóriába, amelyben Nagy-Britannia és Franciaország is volt a XIX. században, és ami Oroszország is már 300 éve. Ezek a szereplők azon igyekeztek, hogy darabokat hasítsanak ki az oszmán birodalomból.

Ha az USA egy fegyveres militáns csoportot támogat, amely szintén darabokat akar kihasítani Törökországból, és olyan vallási szervezetnek ad otthont, amely már megpróbálta erőszakkal átvenni a hatalmat a török állami intézmények felett, akkor az amerikai tisztségviselőknek meg kell érteniük, hogy Törökország szemében nem mások, mint a XIX. századi britek és franciák, vagy az oroszok. Ezért a török döntéshozók, akik demokratikusan megválasztott képviselőikként felelősek állampolgáraikért, másik „offshore egyensúlytartót” fognak keresni, vagy saját kezükbe veszik a dolgokat.

Példa erre a török állam erőfeszítése, mellyel az elmúlt évtizedben egyre önellátóbbá próbál vélni a modern fegyverek fejlesztésében. A Török Fegyveres Erők éppen a múlt héten jelentette be, hogy hamarosan fegyveres önvezető járműveket fog használni a PYD/PKK Afrinból való kiűzésében.

Az oszmán és török állam a XIX. századtól fogva nagyrészt külföldi szövetségeseitől függött nemcsak a fegyverek, hanem a taktikai kiképzés terén is. A közelmúlt hadműveleteiben, az Eufrátesz Pajzsa hadműveletben és az Olajág Hadműveletben is olyan modern fegyverek szerepeltek, köztük fegyveres drónok, amelyek szinte teljes mértékben a török kutatás és fejlesztés termékei.

De ami még fontosabb, maguk a hadműveletek is gondosan megtervezett és végrehajtott offenzívák, amelyek nemcsak rendkívül hatékonyak, de nagyon kevés civil veszteséggel is járnak. Vagyis Törökország katonai tervezői és tisztjei olyan képességeket szereztek a gerillaellenes harcban és a városi harcban, amelyek az Egyesült Államokból hiányoznak. És ha a harcnak vége, a török segélymunkások gyorsan behatolnak a területre, és segítenek a helyi lakosságnak életük és közösségük újjáépítésében. Egészében véve gyorsan csökken Törökország függősége a külföldi fegyverektől, technológiától és taktikától.

Azt szeretném hangsúlyozni ezzel, hogy az amerikai kormányok, a mostani és az előző is, ezt az utat választották, és olyan döntéseket hoztak, amelyek ebbe az irányba kényszerítették a török polgári és katonai tisztségviselőket. Ha az amerikai tisztségviselők meg akarják győzni a török polgárokat és politikusokat, hogy az Egyesült Államokban még meg lehet bízni, és az USA nem jelent közvetlen fenyegetést a török szuverenitásra, akkor más döntéseket kell hozniuk, és máshogy kell cselekedniük.

Adam McConnell