Politikai sirámok és a szellemi élet

Arra van szükségünk, hogy a a nyitott horizont perspektívájával nézzük a világot, ugyanakkor mélyre nyúló gyökereink legyenek saját központunkban és hagyományainkban.

A muszlim világ viharos időket él meg. Igazságtalan és kaotikus globális rend, közvetítők által vívott háborúk, belső konfliktusok, felekezeti feszültségek, társadalmi forrongás és gazdasági problémák nemcsak súlyos problémákat teremtenek számára, hanem intellektuális és spirituális energiáit is felemésztik. Ennek következtében a muszlim tudósok és művészek elmaradnak a világszínvonaltól, és nem sikerült bemutatniuk, hogy van egyáltalán bármi mondanivalójuk a világnak. Ebben a folyamatos zűrzavarban egyáltalán lehetséges-e helyet találni az intellektuális, kulturális és művészi munkának? A rövid válasz: igen, és a muszlim világ hosszú története bőséges bizonyítékot kínál erre.

Az Iszlám intellektuális hagyomány legnagyobb alakjai közül sokan éltek nagy politikai átalakulások időszakában. A muszlim jogtudósok és vallástudósok első generációja hatalmas megrendülések tanúja volt a muszlim közösségben, kiváltképp a politikai utódlás kérdésében Mohammed Próféta 632-ben bekövetkezett halála után.

Az Iszlám filozófiai és tudományos hagyománya a korai muszlim államalapítás és katonai hódítások zűrzavaros időszakában fejlődött. Az omajjádoktól az abbaszidákba való átmenet és a több tucatnyi Iszlám emirátus megalapítása a muszlim földeken nem akadályozta meg a muszlim tudósokat és gondolkodókat az elsőrangú tudás létrehozásában. Az igazság és tudás iránti töretlen elkötelezettségük fektette le a későbbi, Belső-Ázsiától Kisázsiáig, Mezopotámiáig, Észak-Afrikáig és Andalúziáig nyúló muszlim birodalom alapjait. A nagy muszlim gondolkodók, többek között al-Kindi, al-Farabi és Ibn Sina katonai hadjáratok és politikai bizonytalanság közepette írták nagy műveiket a filozófia, logika, orvostudomány és zene területén.

A XII-től a XIV. századig a muszlim földeket kétszer is lerohanték: nyugatról a keresztes seregek, keletről a mongolok. A történelemkönyvek fájdalommal, gyásszal és megvetéssel jegyzik fel az általuk okozott pusztítást. Mégis, ez alatt az időszak alatt született az Iszlám kultúra és civilizáció néhány legnagyobb műve. Usama ibn Munqiz, a Jeruzsálemet a keresztesektől 1187-ben visszafoglaló Salahaddin Ayyubi kortársa "Kitab al-I'tibar" című híres könyvében eleven részletekkel ábrázolja az időszak eseményeit. Ám a politikai és katonai konfliktusok egyike sem riasztotta el attól, hogy híres művét megírja.

Ezen kívül olyan kimagasló gondolkodók, mint Ibn al-Arabi (d. 1240) és Mawlana Jalal al-Din Rumi (d. 1273) is a XIII. században, vagyis a keresztes hadjáratok és mongol invázió közepén írták legnagyobb műveiket. Míg Ibn al-Arabi az andalúziai Iszlám szenvedését tapasztalta meg, Rumi a mongol invázió elől menekült Konyába, ahol ma a sírja van. Számos tudós, művész és filozófus, többek között Ghazali, Suhrawardi, Nasir al-Din Tusi, Fakhr al-Din al-Razi, Mulla Sadra, Ibn Kemal, Takiyuddin, Imam Rabbani, Shah Waliullah és sokan mások az egész Iszlám világban folytatták intellektuális és spirituális foglalatosságukat a tudás eltökélt keresésében. Sinan, a világtörténelem egyik legnagyobb építésze a birodalmi politika intrikái ellenére építette fel monumentális műveit. Shah Jahan a XVII. században építette a Taj Mahalt. Az Iszlám kalligráfia, miniatúra, könyvkötészet legnagyobb alkotásai a XVII. század után születtek, amikor a muszlim világ politikai válságokkal és katonai konfliktusokkal nézett szembe.

A társadalmi, politikai és gazdasági gondok természetesen hatással voltak ezeknek a nagy tudósoknak és művészeknek az életére és talán a gondolkodásmódjára is. Azonban semmilyen evilági akadály nem tartotta vissza őket attól, hogy életüket a tudásnak, igazságnak és spirituális realizációnak szenteljék. Az emberi tudáshoz és gondolkodáshoz való örök érvényű hozzájárulásuk mind a mai napig megmaradt, az általuk tapasztalt társadalmi és politikai nehézségek ellenére.

Ebben olyan lecke rejlik, amelyet a mai muszlim világnak is meg kell tanulnia. Először is, azokat a politikai problémákat, amelyek mindannyiunk életét befolyásolják, nem lehet pusztán politikai eszközökkel megoldani. Megoldásukhoz komoly spirituális erőfeszítésre és a valódi tudás és bölcsesség iránti elkötelezettségre van szükség. Tehát nem bölcs dolog addig várni, míg a politikai és gazdasági problémák megoldódnak, és csak utáni foglalkozni a komoly tudományos és spirituális munkával. Épp ellenkezőleg, a kormányoknak és tudományos közösségeknek a legnagyobb prioritást kell megadniuk a komoly tudományos és intellektuális programok számára.

Másodszor, bár a politikai problémák vámot szednek az egyén és a nemzet intellektuális életéből, van egyfajta ösztönző erejük is, ami által a nyitott és vizsgálódó elmék a válságot lehetőséggé változtathatják. A nyomás alatti munkavégzés nem könnyű, de lelkesítő és kielégítő lehet.

Harmadszor, a kortárs muszlimoknak fel kellene fedezniük gazdag kulturális örökségüket. A muszlimok által egy évszázad alatt létrehozott tudományos és művészeti munkák mindössze egy kis részét katalogizálták és publikálták. Sok munka van még hátra. Ezt azért fontos, mert segíthet felvázolni egy új utat anélkül, hogy tagadná a kor realitásait, melyben élünk.

Arra van szükségünk, hogy a a nyitott horizont perspektívájával nézzük a világot, ugyanakkor mélyre nyúló gyökereink legyenek saját központunkban és hagyományainkban.

Azok a politikai és gazdasági problémák, amelyekkel ma a muszlimok közössége szembenéz, valóságosak, és nem szabad könnyedén venni őket. Azonban nem használhatjuk ezeket kifogásként sem arra, hogy ne kötelezzük el magunkat a komoly, hosszú távú intellektuális, tudományos és művészi munka mellett.