A nyugati világ nem érti a puccskísérletet és következményeit

Októben 2-án Isztambulban megemlékeztek a július 15-i puccskísérlet mártírjairól. A Törökország legkiemelkedőbb énekesei által előadott népdalokat a hősi halottak kedvencei közül válogatták össze. Az eseményen részt vettek a mártírok hozzátartozói, és azok a megsebesült harcosok is, akik hősiesen szembeszálltak a gülenista puccskísérlettel. Mivel Anatólia népe évszázadok óta dalokban fejezi ki örömét és fájdalmát is, az esemény sokak érzelmeit tükrözte Törökországban.

Ez csak egy volt a sok, a mártírok tiszteletére tartott megemlékezések közül. Az elmúlt 10 hét során számos dokumentumfilm, film, közösségi média kampány és kiállítás készült, konferenciákat, beszélgetéseket, találkozókat szerveztek. Bizonyos, hogy mindezek az elkövetkező hónapok során is folytatódni fognak.

Miért? Nincs itt az ideje, hogy maguk mögött hagyják ezt a drámát, és továbblépjenek, ahogy nyugaton sokan javasolják? Míg az emberek Törökországban továbbra is a puccskísérlettel és hatásaival foglalkoznak, Európában és az USA-ban sokan nem értik a valódi jelentőségét annak, hogy mi történt azon a végzetterhes éjszakán, és mi következett utána.

Törökország nincsenek aggályok az ilyen megemlékezések okait illetően. De a kívülállóknak és a Törökországot figyelőknek segíthet, ha elképzelik, milyen jelentőséggel bírhatnak azok számára, akik túlélték annak a rettenetét, hogy tankok és helikopterek lőttek rájuk. Egyértelmű, hogy értelmezési különbség van aközött, ami azon a sorsfordító éjszakán történt, és aközött, ahogy a külső világ nagyrészt figyelmen kívül hagyta ezt. Egyesek továbbra sem értik meg és ismerik el a július 15-i puccskísérlet súlyosságát. Aki meg akarja érteni a jelenlegi török társadalom dinamikáját, az ól teszi, ha odafigyel arra, hogy hogyan tervelték ki a puccsot, hogyan hajtották végre, és hogyan győzték le végül. Számos nagyon jó tanulmány napvilágot látott erről a témáról, melyek valós tényeken és tanúvallomásokon alapulnak. Jó példa erre a Daily Sabah Politikatudományi Intézete által augusztusban kiadott tanulmány.

Ami minket jelenleg érdekel, az a puccskísérlet hatása. Három pontban foglalhatjuk össze.

Először is, az 1980-as és 1990-es években született fiatal generáció még soha életében nem látott puccsot. Hallották a félelmetes történetet Adnan Menderes miniszterelnök kivégzéséről az 1960-as puccs után. Beszéltek nekik a jobb- és baloldali csoportok kollektív büntetéséről az 1980-as puccsot követően. Valószínűleg hallottak és olvastak a más országokban, például Egyiptomban történt katonai puccsokról. 2016. július 15-én azonban látták a puccsot megtörténni, tankokkal, helikopterekkel, vadászgépekkel fordultak ellenük, anyjuk és apjuk ellen, barátaik és rokonaik ellen. Egy hatalmas árulás sokkját átélve látták, hogy családjukból és barátaikból mártírok vagy harcosok lesznek. Történelmi arányokban írták a demokrácia történetét. Természetes, hogy a török emberek megemlékeznek arról, amit azon az éjszakán feláldoztak.

Másodszor, július 15-én sokan ráébredtek a gülenista terrorszervezet (FETÖ) sötét oldalára. Most már minden eddiginél jobban látják, hogy hogyan manipulálták a gülenisták az egyszerű emberek vallásos hitét, hogyan loptak vizsgakérdéseket, szivárogtak be az állami intézményekbe, a rendfenntartás és hírszerzés köreibe, és hogyan halmoztak fel fel hatalmas vagyont, hogy egy bűnöző birodalmat tartsanak fenn Törökországban és az egész világon.

Kívülállók számára nehéz megérteni, hogy hogyan válthat egy látszólag ártalmatlan vallási csoport állammá az államban, hogyan alakíthat árnyékkormányt és manipulálhatja a törvényeket saját előnyére. Ami kirajzolódik, az nem egy ártatlan, béke- és dialógus-párti mozgalom, hanem egy olyan szekta, amely mindenáron gazdasági hatalmat és politikai befolyást próbált felhalmozni. Az Isten kiválasztottjának tartott Fetullah Gülen kívánságainak és parancsainak teljes mértékben magát alárendelő, Törökországban FETÖ néven ismert csoport tervelte ki és rendezte meg a július 15-i puccskísérletet a katonaság, rendőrség és igazságszolgáltatás soraiba beépült titkos ügynökei által.

Az évek során a gülenisták a rejtőzködés és a látszólag legitim ügyek mögé bújás mestereivé váltak. Most már sokan látják, hogyan használták fel a médiát és a civil szervezetetek törvényes ürügyként, miközben bűnös terveket szőttek mindenki ellen, aki nem volt hajlandó meghajolni politikai és gazdasági követeléseik előtt. Nem haboztak ezreket börtönbe juttatni, kirúgatni állásukból, rágalomhadjáratot folytatni ellenük, és végül háborút hirdettek a demokratikusan választott kormány ellen is. Hanefi Avcı, Ruşen Cakır, Mustafa Önsel, Ahmet Şık, Nedim Şener és Dani Rodrik is dokumentálták a gülenisták törökországi tevékenységét.

A harmadik pont a török közvélemény csalódottságát érinti, amelyet amiatt érez, hogy a nyugati országok és médiaszerveik mennyire híján vannak az érzékenységnek és együttérzésnek. Az a tény, hogy egyetlen nyugati államfő sem látogatott Törökországba a puccskísérletet követően, meglepetésként érte a társadalom minden rétegét, a legkonzervatívabbaktól a legmodernebb Nyugat-barátokig. Nemcsak a kormány támogatói, hanem az ellenzéki pártok és a baloldali liberális írók is felháborodásukat fejezték ki a nyugatiak puccskísérlettel és következményeivel szemben mutatott érzéketlensége miatt. A legtöbb nyugati sajtóorgánum csak egy kisebb katonai zavargásnak tüntette fel az eseményeket, egy teljes erővel lesújtó puccskísérlet helyett. A puccskísérlet utáni óvintézkedéseket ürügyként használták fel, hogy az ország köztársasági elnökét és kormányát támadják – azokat a tisztségviselőket, akik a saját életüket kockáztatták és az embereket mozgósították azért, hogy a puccskísérletet megállítsák. Egy vezető európai államférfi nemrégiben azt mondta nekem, hogy Európában sokan nem is tudnak róla, hogy a török parlamentet is bombázták július 15-én. Sőt, azok, akik a meghiúsított puccskísérlet után Törökországba látogattak, többek között Joe Biden amerikai alelnök vagy Jens Stoltenberg NATO-főtitkár azt mondták, hogy fogalmuk sem volt a történtek súlyosságáról, amíg nem jöttek Törökországba. A legtöbb nyugati médiaszerv cenzúrázta a puccs éjszakáján készült drámai képeket, én inkább arra koncentrált, hogy a köztársasági elnököt és a kormányt támadja.

Akik figyelmét elkerüli a puccskísérlet nagyságrendje, azok azt sem fogják megérteni, hogy miért tartja életben a török nép a mártírok emlékét. Sajnálatos dolog ez, egy olyan időszakban, amikor több megértésre lenne szükségünk, nem pedig szándékos tudatlanságra és politikai opportunizmusra.