Képzeljünk el egy hazát!

Egy hazát.

És ez a haza legyen tanúja annak, hogy a terrorista céljaikkal minden szervezetébe beszivárgott gonosztevők az évtizedek óta szőtt, megsemmisítésére vonatkozó tervet teljesítve felkelést szerveznek.

Aztán ez az ország katonáival, rendőreivel, politikai akaratával és állampolgáraival hiúsítsa ezt meg.

Képzeljük el, hogy a nép megbuktatja azokat a gyilkosokat, akik tankokkal mészárolják őket, akik a független köztársaság minden szervezetét, a köztársasági elnöki palotát, a török parlamentet, a vezérkart, a rendőr-főkapitányságot, a különleges erők központját bombázzák.

Azokat a bűnösöket, akik évek óta készültek erre az árulásra úgy, hogy közben ennek a nemzetnek a kenyerét ették, vizét itták...

Az a haza, amely az elfogott árulók kezét hátracsavarta, hogy a bíróság elé állítsa őket, az erős, hősies, igazságos és megoszthatatlan török nemzet hazája, a Török Köztársaság.

Ezekben a pillanatokban ennek a nemzetnek, amely éppen most szembesül az őket belülről emésztők valódi arcával, nincs szüksége semmi másra, mint hogy a józan ésszel bírók annyit üzenjenek nekik: mellettetek állunk.

Törökországnak nem arra van szüksége, hogy ez vagy az a szervezet a puccskísérletet követően őrizetbe vettek” helyzetével kapcsolatban aggódjon, hanem arra, hogy azt az üzenetet hallja: a szakadék széléről megmenekült török nemzet mellett állnak.

De az sem akkora baj, ha ez nem történik meg.

Mert a török nemzet tudja. Van tapasztalata ebben a témában. Ha Törökországról van szó, a nemzetközi közvélemény mindig azokért aggódik, akik az országot le akarják rombolni. A PKK terrorszervezet által az évek során lemészárolt tízezrek, ezeknek a hősi halottaknak a hátrahagyott árvái, a gyászoló szüleik soha nem szerepelnek a nyilvánosság napirendjén.

Inkább az aljas terroristáknak Európa fővárosában, Brüsszelben sátrat állítva híresztelik, hogy ők kiálltak a véleménynyilvánítás szabadsága mellett, és a kiállítás szervezésével a művészet fejlődését segítik elő.

Vajon ez alkalommal majd másképp lesz?

Semmiképpen sem.

A török állam nem is várja el ezt, és szüksége sincsen rá.

Mert ez az állam olyan nemes katonákkal rendelkezik, akik az aljas puccskísérlet során a nemzet szavazatainak több mint felével megválasztott köztársasági elnökhöz, Recep Tayyip Erdoğanhoz mentek, hogy Isztambulba vigyék, és így szóltak hozzá:

„Főparancsnokom, azért jöttünk, hogy önt és a családját biztonságban Isztambulba vigyük. Vagy sikerrel járunk, vagy együtt halunk meg!”

És e katonák mellé a rendőrség, a csendőrség, minden fegyvernem erői és, ami legfontosabb, a nép is kiállt, és támogatták őket.

Feltesszük a kérdést az Amnesty International szervezetnek, amely azt állítja, hogy „ha valaki ilyen körülmények között nem ítéli el a letartóztatottakkal szembeni rossz bánásmódot, az egyenértékű annak támogatásával”:

Ilyen körülmények között ha valaki nem ítéli el azt a puccskísérletet, amely egy megválasztott kormány és annak állama lerombolására irányul, vajon nem egyenértékű annak támogatásával?

És azoknak, akik a Fetullah Terrorszervezet és párhuzamos államszervezet (FETÖ/PDY) vezetője, Fetullah Gülen kiadatásával szembeni jogi fenntartásaikat hangoztatják, feltesszük a kérdést:

Az vajon az emberi jogok tiszteletben tartásával történt-e, amikor a szeptember 11-i támadásokkal kezdve, a világ számos városában történt terrortámadások során, törvényes tárgyaláshoz való bármiféle jog vagy igazságosság nélkül, számtalan ember házait vagy járműveit robbantották fel, sokszor családjukkal, gyermekeikkel együtt?