A tragédia szimbólumává vált a fiát elvesztő anya

Az ermeneki bányában november 17-én és 18-án megtalált áldozatoktól vett DNS-mintákat az eltűnt munkások családjainak mintáival vetették össze az ankarai Igazságügyi Intézetben.

Az október 28-án bekövetkezett katasztrófa során a szénbányát víz öntötte el, a bányában dolgozó 40 munkás közül 18 a föld alatt rekedt. November 2-án 2, 17-én 2, 18-án 6 holttestet hoztak felszínre a mentőcsapatok. A többi 8 bányászt jelenleg is keresik.
Mindeközben az ermeneki idős házaspár, Ayşe és Recep Gökçe szívszakadva várta haza a bányában dolgozó fiukat. Az idős házaspárt, akik veszteségükkel az egész katasztrófa szimbólumává váltak, egy percre sem hagyták nyugodni a szorongató kérdések: „Hiszen a fiam még úszni sem tud, mit érzett vajon, mikor emelkedni kezdett a víz?” „Mondjátok meg, él-e a fiam, vagy meghalt?” Aztán, néhány nappal ezelőtt megtudták, hogy a fiuk, Tezcan teste is a megtalált áldozatok között van…
A baleset után az édesapa, Recep Gökçe azt a kérdést szegezte az újságíróknak: „Mondják meg, meghalt a fiam?” „Még semmi nem biztos, dolgoznak a bányában, keresik őket” – válaszolták, és az apa egy kicsit megnyugodott.
A házaspár egy percre sem adta fel a reményt. Az egyszerű, kétszobás házukban élő Ayşe néni minden másról megfeledkezve egész nap sírt és fohászkodott a fiáért. Talán ma hazajön a fiam, gondolta, és nem mozdult az ablakból: egyre az utat leste, hátha felbukkan Tezcan, ahogy máskor is munka után.
„Ha ezek a hatalmas hegyek elolvadtak volna, akkor sem láthattam volna a fiamat… négy napja az ablaknál ültem, és vártam, azon gondolkodtam, hova mehetett, mit csinálhatott abban a rengeteg vízben… egyre csak az utat lestem, hogy nem jön-e az én báránykám. De hiába sírtam, nem tért haza a fiam, nem jön haza az én fiam soha többé…” – beszélte el fájdalmát az édesanya.
A fiát sirató idős asszony, 75 éve minden történetét elbeszélő ráncos arcával a tragédia szimbólumává vált. Mindazok jelképévé, akik hiába várták haza a katasztrófában odaveszett szeretteiket.
A házaspár egyszerű falusi házában a legnagyobb szegénységben él. Az idős édesapa csak egy műanyag papucsban tudott elmenni fia temetésére, mert még egy pár cipője sem volt.
„Sokan mondták, hogy adnak pénzt, de nekem nem kell. Azt mondták, hogy ha szükségem van valamire, szóljak, azt mondtam, hogy jó, majd szólok, de dehogy fogok én szólni. Micsoda szégyen lenne az. Nem vagyok én még olyan öreg. Majd veszek cipőt, ha megjön a nyugdíjam” – mondta az idős ember, és hozzátette: ő és a felesége, akivel 55 éve házasok, mindent megtesznek azért, hogy özvegyen maradt menyük, és különösen árván maradt unokái ne szoruljanak rá senkire.