Két földrész, egy város, Isztambul
Mit jelent nekem Isztambul?
Tudom, bizonyára sokaknak furcsán hangzik, amit most írok, de úgy érzem, ha egy személy lenne, akkor azt mondanám, hogy számomra a tökéletes lelki társ megtestesítője… A város ugyanis már az első találkozásunkkor rabul ejtett, elvarázsolt, megérintett.
Isztambul olyan város, hogy ha kell, szórakoztat, mesél a kalandos múltjáról, nem titkol el semmit a rá kíváncsiak elől; s ha kell, engedi, hogy egy kiadós séta után az utamba kerülő egyik téren leülve, zavartalanul szemlélgessem a jelenét.
Körülöttem jöttek-mentek az emberek, de érdekes módon senki sem sietett, rohant. Akaratlanul is bevillant, ha Budapest egyik hasonlóan forgalmas terén ülnék, azt látnám, hogy az emberek – mint akikbe egy láthatatlan lépésgyorsítót ültettek – rohannak, sietnek; a gyerekek pedig az anyjuk kezébe kapaszkodva, szinte lobognak utána jó méterrel lemaradva. Itt az anyukákkal egyvonalban haladtak apró lépéseikkel a gyerekek, és nem lehetett hallani a sietősebb lépésre sürgető nógatást...
Elég volt fél óra üldögélés a téren, s testem-lelkem is átvette azt a hallatlan nyugalmat, csendes békét, mely az embereket nézegetve rám is hatással volt.
A török emberek nagyon kedvesek velünk, magyarokkal, felderül az arcuk, ha meghallják a magyar szót. Megtapasztaltam ezt többször mindkét isztambuli tartózkodásom idején, így a Kapalıçarşı-ban is, ahol egy kereskedő szinte már zavarba ejtően meghatódott, mert néhány szót törökül tudtam vele váltani. Lelkesedését, örömét pergő török nyelven nyomban meg is osztotta a környék árusaival, s szavait hatalmas ováció követte...
A város látnivalókban oly gazdag, az ember csak kapkodja a fejét és mohóságában el szeretné hitetni magával, hogy egy 5 napos ott tartózkodás alatt mindent meg tud nézni. Rám a Dolmabahçe Sarayi volt a legnagyobb hatással; a megtekintése után rövid pihenőt tartva a lépcsőjén ülve, úgy elábrándoztam arról, milyen lehetett itt az élet a múltban, hogy szinte vártam, mindjárt kiköt egy hajó, s a szultán népes kíséretével fellépdel a lépcsőkön…
Az Ayasofya és a Sultanahmet Camii nagyságai lenyűgözőek, s karcsú tornyaikkal már messziről kitűnnek, vonzzák az tekintetet.
A hazautazás a késő esti órákban történt, s amikor a repülőgépből kitekintettem, a látványtól elakadt a lélegzetem. Mintha egy láthatatlan kéz számolatlanul csillogó drágaköveket dobott volna le az égből, olyan volt a kivilágított, tündöklő Isztambul a magasból. Gyönyörűséges volt, ez a kép máig élesen megmaradt az emlékezetemben.
Summa summarum: A leírtak alapján mi is lehetne ez más, kétség sem férhet hozzá, hogy számomra – az imádott városom, Budapest után – Istanbul a másik olyan város, ahol el tudtam volna képzelni, hogy ott éljek…
Írta: Kósáné Józsa Erzsébet
