Napjaink tükrében Abdulhamid szultán kora

I. Abdulhamid szultán 1918. február 10-én halt meg. A héten van halálának 101. évfordulója. A történelem alapjában véve nem a múlt. A jövőre fényt vető legfontosabb referencia. Ezért a történelmet nem dicséret vagy megvetés tárgyaként, hanem tanulságként kell néznünk. Ahogy Mehmet Akif is mondja, a történelmet ismétlődésként értelmezhetjük.

Ha nem vonjuk le a tanulságot, megismételjük-e? Ebből a szempontból Abdulhamid szultán és kora talán a legfontosabb időszaka a közelmúlt történelmének.

Kétségtelen, hogy a kor fejlesztési törekvései, a létrehozott iskolák, utak, távoli földekkel való kapcsolatok, a globális egyensúly politikája gazdag témát biztosítanak. Miután utaltam néhányra, a kor problémáiból kiindulva a mi korunkra akarok vonatkoztatni.

Abdulhamid szultán minden célja a felbomlóban lévő birodalom fenntartása volt a kor imperialista hatalmaival folytatott egyensúlypolitika által. Egész élete a „betegnek” tartott oszmán birodalom elleni külső és a velük együttműködő belső ellenségek elleni küzdelemben telt. Ezért számos meg nem érdemelt váddal illették. Az őt despotizmussal vádoló Egység és Haladás Bizottság hatalomra kerülése után sokkal elnyomóbb intézkedéseket vezetett be. Azt is meg kell jegyeznünk, hogy korában Nagy-Britannia a cionista zsidók támogatásával izraeli államot próbált létrehozni az oszmán földeken.

Kâtip Çelebi az államokat İbn-i Haldunhoz hasonlóan az emberi felépítéshez hasonlítja. Van gyermekkoruk, fiatalságuk és öregkoruk. Kâtip Çelebi szerint az oszmán birodalom gyermek- ifjú- és felnőttkora már elmúlt, s az öregséghez közelített. De ahogy az orvosok is meghosszabbíthatják a beteg életét, a tudós és tapasztalt vezetők is késleltethetik az elkerülhetetlen véget. Ezért szerinte képzett vezetőre kell bízni az oszmán birodalmat.

Abdulhamid szultán éppen olyan ember volt, akire Kâtip Çelebi utalt. De a korszellem már megváltozott. Véget ért a birodalmak kora. A XX. század elején nemcsak az oszmán birodalom tűnt el a színről. Az orosz birodalom, az osztrák-magyar monarchia is eltűnt az I. Világháború végén. A kor legerősebbje, a brit birodalom pedig a II. Világháború végével töltötte be idejét.

Napjaink tükrében

Napjaink tükrében talán a legfontosabbak Abdulhamid szultán globális kapcsolatai saját korában, és a világ muszlimjai iránti érdeklődése. Emiatt láthatunk valami Abdulhamid által hagyott nyomot, valami kapcsolatot Japántól Kínáig, Afrikától a Közel-Keletig, s Európában is. Az állam lehetőségeinek korlátai ellenére talán Abdulhamid szultán hagyta a legtöbb nyomot a világban.

Abdulhamid Szultán felívelő időszaka nem szultánságának, hanem az állam megmentésére tett számos erőfeszítésének köszönhetően hagyott nyomot a világban mindmáig.

Az, hogy Abdulhamidot puccsal távolították el hatalmából, eredményét nézve az addig elkövetett és sikerrel végződött puccsok csúcsának tekinthető. Ezeknek a puccsoknak a hagyománya, különösen a Szabadság és Egyetértés pártja tagjai által, Menderes, Özal és Erdoğan vonalának ellenében folytatódik a demokráciáért folytatott küzdelem ellen a Köztársaság történelme során. Az AK Parti idején a demokratizálódás és polgárosodás útján tett lépésekkel Törökország alaposan meggyengítette a gyámkodás és puccs hagyományát. Az elnöki rendszerre való áttéréssel Törökországban a puccsizmus hagyománya talán történelmileg leggyengébb pontjára érkezett.

Abdulhamid detronizálása érdekében tett lépések, főként az Egység és Haladás Bizottság azt érték el, hogy a nemzet nem volt tudatában a történteknek, a gondolkodó, a média, a tisztviselők és a hadsereg külső erőkkel működtek együtt, ami súlyos időszakokat eredményezett a nemzettel és állammal szemben. Mindaz, amivel Menderes, Özal, Erbakan és Erdoğan került szembe, ebből a múltban sikerrel megvalósított, hagyománnyá vált folyamatból fakad.

Létrejött egy Abdulhamid szultánt a külső és belső nyilvánosság előtt démoni figurának, minden rossz forrásának beállító felfogás, amely úgy tett, mintha ennek az alaknak a ledöntésével minden probléma megoldódna. A minden rossz forrásának egyetlen személyt feltüntető gyűlöletszólamokat Menderes, Özal és Erdoğan idején is próbálták megfogalmazni.

Megbánás és szégyentelenség

Az Abdulhamid detronizálása utáni történéseket látva egyes gondolkodók megbánásukat fejezték ki. Ezek közül talán legismertebb Rıza Tevfik költő „Segélykérés Abdulhamid Han szultán szellemétől” című verse. A megható vers csak egy részletét nézve is átérezhetjük a költő megbánását:

„Ha a történelem nevedet említi,

Igazat ad majd neked, hatalmas szultán!

Mi rágalmaztuk szégyentelenül

Az évszázad legpolitikusabb uralkodóját.”

Azonban túlzás lenne azt állítani, hogy ez a megbánás széles körben elterjedt volt az Abdulhamid-ellenes oszmán gondolkodók és tisztségviselők között. Ahogy Kemal Tahir kifejezte, ezek a gondolkodók és tisztségviselők a az oszmán állam megmentése érdekében mentek bele a nyugatiasodásba. Az állam vesztét látva sem fordultak vissza erről az útról, s az ellenkezőket reakciósoknak bélyegezték. Kemal Tahir szavaival „bizonyos értelemben ezzel az árulásig mentek. Ha ebből a szempontból nézzük, az oszmán gondolkodók és tisztségviselők egyfajta sorszerű eredményként fogadták az 1918-as összeomlást.”

És nem érvényes-e az, amit Kemal Tahir az oszmán gondolkodók és tisztségviselők kapcsán mondott, a Köztársaság egyesgondolkodóira és tisztségviselőire is? Ezek a gondolkodók megbánást éreztek-e a vértanú Adnan Menderes miniszterelnök kivégzésével végződő folyamattól a Turgut Özal – szerintem – megöléséig Törökország számára származó problémák miatt? Az effajta gondolkodók, akinek ma nincs más programjuk, mint hogy papagáj módra ismétlik egyes nyugati körök rágalom-propagandáját Erdoğan ellen, ha – Isten mentsen tőle – megállítják Törökország fejlődését, szégyellni fogják-e amit tettek? Vagy pedig ismét kiutat keresnek majd, hogy ne kelljen szembenézniük azzal, amit tettek?