'Hajj ibn Jakzán' és az európai felvilágosodás

Ibn Tufail (1116-1185), az andalúziai Iszlám egyik kiemelkedő alakja leginkább filozofikus meséjéről ismert, melynek címe "Hajj ibn Jakzán," szó szerint "Élő, Éber fia." a muszlim intellektuális hagyomány egyik legelterjedtebb könyvét 1617-ben fordította latinra Edward Pococke, Dr. Pococke, a kiemelkedő oxfordi tudós fia. A latin fordítás címe, „Az autodidakta filozófus” (Philosophus Autodidactus) generációk filozófusainak és teológusainak keltette fel figyelmét. Az, ahogy a történtek a XVII. század és a Felvilágosodás idején az európai gondolkodásmódot formálta, kitűnő példa az eszmék vallások, kultúrák és nyelvi akadályok közötti vándorlására. A befolyás kérdésén kívül a könyv filozófiai érvényessége is megmaradt mind a mai napig.

A történet szerint Hajj bn Jakzánt csecsemő korában gazellák találják meg és nevelik fel egy szigeten. Felnőve felismeri, hogy az állatok rokona, de különbözik tőlük. Megfigyeli a természetet, és kezdi felfedezni működésének alapelveit. Miután felfedezi, hogy Isten a forrása minden létezésnek és tudásnak, mélyebb betekintést nyer a világba, melyben él, és az azt irányító természeti és erkölcsi alapelvekbe. Saját felfedezései kiemelik őt a többi élőlény közül.

Egy napon a szomszédos sziget egyik lakója, Abszal rátalál Hajjra, és beszélgetni kezdenek természetről, erkölcsről és Istenről. Abszal megdöbbenve jön rá, hogy Hajj önmagától felismerte mindazokat az igazságokat, melyeket neki a kinyilatkoztatott vallása tanított meg. De úgy tűnik, Hajj megértésében van valami megdöbbentő tisztaság és potos elméleti forma, így felsőbbrendű Abszal népének omladozó és zavaros hiténél. Hajj megpróbálja racionális megközelítését átadni az Abszal szigetén élő népnek is, jó szándéka azonban kudarccal végződik. Hajj rájön, hogy a legtöbb embert az önzés, mohóság és értelmei motiválják, nem pedig a józan ész vagy hit magasabb rendű elhivatása. A közönséges embereket nem lehet magukra hagyni tökéletlenségükkel és destruktív tendenciáikkal. Szükségük van a vallásra, hogy szabályokat nyújtson nekik, hogy értelmesen és békésen tudják folytatni ügyeiket. Miután ezt a leckét megtanulta az emberi természetről, Hajj visszatér szigetére, ahova vele tart Abszal is, mint tanítványa.

Hajj történetét többféleképpen magyarázhatjuk. Érdekes, hogy az Iszlám filozófia egy könyve ekkora érdeklődést vonzott Európán egy ilyen hatalmas intellektuális felbolydulás idején. Miért érdekelné a XVII. századi Európa intellektuális és tudományos köreit egy XII. századi andalúziai muszlim filozófus?

Hajj történetének gyors népszerűsége és kitartó befolyása ahhoz köthető, amit az emberiségről mond, hogy hogyan jönnek létre gondolataink, és hogyan jutunk el olyan fogalmakhoz, mint a véletlen, vallás, erkölcs vagy Isten. Új szemmel nézi a józan ész, megfigyelés, tapasztalás és absztrakt érvelés közötti kapcsolatot.

A Pockoe által választott cím, az „Autodidakta filozófus” már azt sugallja, hogy Hajj önmagától tanulja meg a tudomány, filozófia és erkölcs alapelveit, vagyis külső forrás vagy fennhatóság segítsége nélkül. Mintha a történet azzal érvelne, hogy a józan ész segítség nélkül felfedezheti a természet és vallás igazságait. Amit a kinyilatkoztatott vallás tanít, és amit az önálló emberi ész felfedez, kompatibilis egymással, és kiegészíti egymást. Az önzés és zavar az, ami gondot jelent a józan ész és a hit számára is. Hajj érveit és hitét a természet, gondolkodás és Isten kapcsán a hit tételei is alátámasztják. A fideizmus, vagyis a kizárólag hit általi bizonyítás nem logikus érvelés, hanem az embernek használnia kell a józan eszt, hogy a valóságot jobban megérthesse.

A józan ész XVII. századi tárgyalásában különösen fontos az, hogy Hajj hogyan jut el konceptuális gondolkodásához, megtapasztaláshoz és a vele született ideákhoz. Descartes-tal szemben Hajjnak mintha nem lennének vele született ideái, hanem megfigyelésen és érvelésen keresztül alakítja ki absztrakt és univerzális fogalmait a világmindenségről és moralitásról. A történet összefoglalása, melyet 1671. július 17-én adott ki a Királyi Filozófiai Társaság, hangsúlyozza ezt a pontot: „A terv bemutatni, hogy az itt, lent lévő dolgokról való elmélkedés által, ha az ember megfelelően használja józan eszét, a magasabb dolgok tudására emelheti saját magát (…), aztán a természeti, erkölcsi vagy isteni dolgok ismeretére.”

Ez nem annyira Hajj önálló zsenialitásának kommentárja, hanem megerősíti az emberi elme vele született tulajdonságát, hogy felfedezze az igazságot anélkül, hogy szükségszerűen a vele született ideák karteziánus fogalmát alkalmazná. Locke követői igencsak boldoggá tenné ez az eredmény, mivel megerősíti Locke elméletét, mely szerint az emberi elme tabula rasa.

És a történetnek vannak még további vonatkozásai. Vajon Locke, korának leghíresebb filozófusa, olvasta-e Ibn Tufail könyvét?

A meglévő bizonyíték, bár közvetett, arra utal, hogy fordításban ismerte a könyvet. A könyvet Oxfordban adták ki, ahol Locke jelen volt, és bizonyosan tudott róla. Egy olyan tudós, mint Locke biztosan tudatában volt a könyv növekvő népszerűségének. A magazin, melyben Locke is publikálta cikkeit, 1686-ban közölt egy összefoglaló cikket a "Philosophus Autodidactusról".

Locke intellektuális és társadalmi útját a XVII. századi kvékerek által is keresztezhette a "Philosophus Autodidactus". George Keith és Robert Barclay, a kvéker-mozgalom két vezető alakja a XVII. században fontos szerepet játszott Ibn Tufail filozofikus történetének elterjesztésében az európai intellektuális körökben. Keith 1674-ben Pococke latin fordításából angolra is lefordította a könyvet, remélve, hogy segít megérteni a keresztényeknek, mennyire fontos a személyes megtapasztalás, a keresztény iratok segítsége nélkül. Barclay "Apologia" című művében Hajjt tökéletes példának említi „a belső fény megtapasztalására a Szent Iratok nélkül”. Bár Locke-nak megvoltak a maga vitái a kvékerekkel, a belső fény elsőbbsége a józan ésszel szemben közös pontnak tűnik. Ezért próbáltak Keith, Barclay és mások kvéker mesét csinálni Hajj történetéből.

Ahogy a XVII. századi Európa filozófiai és intellektuális körei Hajj történetét magyarázták, jól tükrözi a mű sokoldalúságát és az időszak versengő irányzatait is. Ibn Tufail nem volt sem deista, sem kvéker, sem empirikus, mint Locke. Igaz, hogy alapot adott az európai gondolkodóknak, hogy különböző téziseiket védjék a józan ész és megfigyelés kapcsán. Saját műve azonban az Iszlám intellektuális hagyomány egyik alapelvét erősíti meg, mely szerint a józan ész és a hit nem mondanak ellent egymásnak, hanem éppen hogy kiegészítik egymást. Ibn Tufail, aki a szufizmushoz köthető filozófus, orvos és közszereplő volt, úgy tartja, hogy a józan ész megfelelő használata, amit nem szennyez be a vágy és mohóság, a természeti és vallási igazságok felfedezéséhez vezet, mert minden tudás és létezés forrása, vonatkozzék az az emberiségre vagy a természetre, egy és ugyanaz. Története hangsúlyozza a személyes megtapasztalás fontosságát is az igazság elérésében – olyan pont, amit vehetünk elsődlegesen filozófiai vagy szufi módon. Akárhogy is, aki elindul az igazság ösvényén, annak tudnia kell, hogy ez egy személyes utazás, és komoly felkészülés szükséges hozzá. Nem meglepő, hogy Hajj történetének ez a szempontja tetszett a kvékereknek, akik a személyes megtapasztalást a klerikális tekintély elé helyezték.

Ibn Tufail mesterműve ugyanolyan érvényes ma, mint évszázadokkal ezelőtt. Maradandó öröksége tanúskodik fő üzenetéről: mindennél fontosabb, hogy mihez kezdünk a józan ész, hit, megértés és irgalmasság ajándékaival.