A bányász végakarata

Karaman Ermenek kerületében még mindig nincs semmi hír a vízzel elöntött bányában rekedt munkásokról. 18 bányász nem tudott időben kimenekülni a bányából, az egyikük, Mehmet Özcan felesége, Fatma Özcan a többi munkás hozzátartozóival együtt öt napja várakozik a bánya lejáratánál.

Fatma már csak három gyermekük, a 12 éves Nazife, a 11 éves Hüseyin és az 5 éves kis Ömer Asaf miatt sem adhatja fel a reményt, de ő maga is remegő szívvel várja, hogy a férje talán mégiscsak kilép egyszer a bánya bejáratán.

Elmondja, hogy amikor először hallotta a rossz hírt a bányáról, azonnal odarohant, remélve, hogy csak egy kisebb omlás történt. Azonban a helyszínre érve a legsötétebb félelmei váltak valóra: „Mondták, hogy az egész tárnát színültig elöntötte a víz. Ettől függetlenül azt vártuk, hogy Mehmet mindjárt kilép a bányából… vártunk, de nem jött ki. Azóta is várunk…” – beszélte el az asszony. Hozzátette, hogy a legkisebb fia, Ömer Asaf még nem igazán érti, mi történt. Úgy gondolja, hogy apja még mindig dolgozik odalenn a bányában. Napjában többször is megkérdezi anyját: „Anya, az édesapámért mész? Menj, de hozd őt is, ha visszajössz…”

„A somai katasztrófa után az a hír járta, hogy ide is eljönnek, és megvizsgálják a bányát, és hogy a helyzet bizonytalan. Ránézésre a bánya nagyon rossz állapotban van, nehéz volt benne a munka. A férjem azt mondta, hogy óvatosan költsem a pénzünket, mert lehet, hogy januártól bezárják a bányát, és akkor ki tudja, mikor lesz újra munkája. A bányát megvizsgálták, de aztán minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban” – meséli Fatma, majd még könnyek között hozzáteszi:

„Öt nappal a katasztrófa előtt a férjem tévét nézett a gyerekekkel. A kicsik a műsorban hallották a „végakarat” szót, de nem tudták, mi az. Megkérdezték az apjukat, hogy mit jelent, ő pedig azt felelte: „Hát, például ha én meghalnék, azt akarom, hogy anyám és apám mellé temessetek. Ez az én végakaratom…”