A Török Vonzóerő

A minap arról beszélgettünk egy budapesti török étteremben barátainkkal, hogy vajon mi az a vonzerő, ami két éven belül most negyedszerre is visszavisz minket Törökországba. Egyetlen közös istanbuli utazást terveztünk, de amint hazaértünk máris szerveztük a következő utat, és azóta mindig így van ez, ahányszor csak kimegyünk. A világnak annyi szép tája van még, mi mégis mindig a törökökre vagyunk kíváncsiak, de vajon miért? Az ott töltött idők alatt egyre jobban megismertük őket, barátságok is szövődtek már, így arra jutottunk, hogy az ok az ország szépségén és számtalan érdekességén kívül, a török emberek mentalitásában, életvitelében keresendő.

Nekünk magyaroknak, akik közismerten inkább pesszimisták, borúlátók, elégedetlenkedők vagyunk, rögtön szembetűnik a török emberek jókedvű optimizmusa, derűlátása, ráérős nyugalma. Mi folyton rohanunk, nincs időnk egymásra, a családtagjainkkal is ritkán beszélünk, a szomszédokat pedig nem is ismerjük. Az utcán vagy közlekedési járművökön nem beszélgetünk idegenekkel, inkább befelé fordulók vagyunk, közben pedig a magányosságunkról panaszkodunk. Törökországban ez tökéletesen máshogy van. Ott teljesen természetes, hogy a buszon-villamoson idegen emberek szóba elegyednek egymással. Többször tapasztaltam én is, hogy csak azért ült valaki mellém a buszon, hogy beszélgetést kezdeményezhessen. A török emberek nyitottak, szívesen beszélgetnek, kíváncsi természetűek.

A szomszédját mindenki ismeri, beszélgetnek, figyelnek egymásra. Visznek át kóstolót ha sütöttek valami finomat, vagy segítséget kérnek ha apróbb dolgokat meg kell javítani a lakásban. Köszönetképpen pedig egy kis simit és tea mellett elbeszélgetnek.

A barátságot nagyon komolyan veszik, ha igazán megszeretnek valakit, azt testvérré fogadják és akként is bánnak vele.

Szívesen ismerkednek a turistákkal is. Mi soha nem tudtunk úgy beülni egy kávézóba, hogy meg ne szólítottak volna. Ha pedig kiderült, hogy magyarok vagyunk még szélesebb mosoly ült az arcukra. Testvérnek tekintenek bennünket, és kicsit másképpen ugyan mint mi, de ismerik a közös 150 éves múltunkat is. Mindig szeretettel beszélnek a magyarokról, rokonságunkat pedig közös ősapánkra, Attilára vezetik vissza. Kifejezetten sok Attila van közöttük, csak ők egy t-vel írják ezt a nevet. Bűvös szavak még a magyar szalámi, Puskás, az idősebbek pedig még az amo szappanra is emlékeznek.

Kedvességükön, közvetlenségükön kívül hamar megfigyeltük segítőkészségüket is. Első istanbuli utunk során sokszor álltunk tanácstalanul térképpel a kezünkben, hogy vajon merre is induljunk. Soha nem kellett megszólítanunk senkit, hogy segítséget kérjünk, mindig maguktól jöttek és nagy lelkesedéssel magyarázták az utat. Hamar rájöttünk, hogy olykor igyekezetük nagyobb a segítségnyújtásra, mint amennyire jól ismerik a feltett kérdésre a választ. Egyszer-kétszer belefutottunk, hogy rossz felé irányítottak, így nem ott lyukadtunk ki, ahol akartunk, de nem nehezteltünk, mert éreztük, hogy tényleg szívből, jó szándékkal akartak segíteni.
Nagyon összetartóak, úgy bánnak egymással, mintha mindenki egy nagy család lenne. Bécsben történt egy eset, amire én magyarként nagyon rácsodálkoztam. Török barátainkkal Bécsbe mentünk kirándulni, de az autónk meghibásodott. Próbáltunk szervizt keresni, de szombat délután lévén senki nem volt már nyitva. Egyre kilátástalanabb volt, hogy haza tudunk jutni, ráadásul az eső is ömlött. Amíg a férfiak próbálták orvosolni a problémát, beültünk egy török étterembe. Az egyik vendég, aki egy török hölgy volt hallotta kétségbeesett beszélgetésünket, mire felajánlotta, hogy éjszakázhatunk nála, reggel pedig segít szervizt keresni. Végül erre nem volt szükség, de nagyon megható volt látni, hogy török a töröknek hogyan próbált ismeretlenül is segíteni egy idegen országban. A magyar mentalitás ettől a hozzáállástól sajnos nagyon messze van.

Mi magyarok inkább befelé fordulók vagyunk, szeretjük a magányos tevékenységeket, sokszor otthon, saját lakásunkban is külön töltjük az időt családtagjainktól. A török emberek ebben is mások. Náluk a lakások elrendezése is olyan, hogy 2-3 kisebb szoba mellett egy óriási nappali van, ahol mind együtt lehetnek. Együtt töltik az időt, így néha egy kis hangzavar is kialakul. Tv-t néznek, közben beszélgetnek, a gyerekek játszanak, zenét hallgatnak, olykor mindezt egyszerre. Tavaly történt, hogy hárman magyarok látogattuk meg Istanbulban élő török barátainkat. Esténként a nappaliban ültünk együtt, de az előbb említett hangzavar nekünk néha kényelmetlen volt, így átmentünk olvasni egy másik szobába. Először csak a barátnőm jött utánunk, majd a kisfia, utána a lánya, aztán a férje is. Hamarosan azt vettük észre, hogy megint mind egy szobában vagyunk. Nekik ez fel sem tűnt, természetes volt, hogy oda rendezkednek be, ahol a többiek vannak.