Az a kérdés, hogyan tekintsünk az oszmánokra

Vannak olyan témák, amelyek megoldásához nem elég, ha valakinek igaza van. Ilyen az oszmán birodalom öröksége is. Állandó vita tárgya, hogy hogyan tekintsünk az oszmánokra. Legutóbb Michel Aoun libanoni államfő Libanon alapításának 100. évfordulóján mondta: francia támogatással nyerték el függetlenségüket, az az oszmán birodalmat azzal vádolta, hogy terrorista állam. Hasonló vádak a nyugati irodalomban, s egyes arab országok tankönyveiben is megtalálhatók.

Egy 600 éven át regnáló birodalmat és intézkedéseit kétségkívül sok szempontból lehet bírálni. De az imperialista országokra könnyedén alkalmazható vádak, mint a megszállás, a más identitások és kultúrák elnyomása egyértelműen rágalom az oszmán birodalommal kapcsolatban. Törökországban egyes körök épp az ellenkezőjével vádolják az oszmán birodalmat: hogy nem folytatott a különbségeket asszimiláló politikát. Szerintük ha ilyen politikát követtek volna, az oszmánok vezette terület ma inkább török és muszlim lenne. Ez a feltételezés nem alaptalan, látva, hogy a korábban Nagy-Britannia vagy Franciaország ország uralta területek mennyire hasonlítanak ma ezekre az országokra. De azt is el kell mondanunk, hogy az oszmán birodalmat pont az különböztette meg az imperialista országoktól, hogy nem követett ilyen politikát.

Pax Ottomana

Azok a területek, melyeken egykor évszázadokon át az oszmán birodalom uralkodott, mára vértengerré változtak. A Balkán, Közel-Kelet, Afrika évszázadokon át békében, ma elképzelhetetlen pluralizmusban, kulturális és vallási toleranciában élt. Ennek egyértelmű kifejezése, hogy az oszmán birodalom területén mindenki fenntarthatta saját vallását, nyelvét és kultúráját, és az oszmánok kivonulása után is megőrizték különbségeiket.

Az oszmánok toleranciáját az irodalom Pax Ottomana (oszmán béke) néven említi. Az oszmánok toleranciája különösen dicséretre méltó annak fényében, hogy Amerika felfedezése után a felfedezők hogyan bántak az őslakosokkal, nyelveiket, kultúrájukat megsemmisítve, vagy hogy még 150 évvel a brit birodalom indiai uralma után is az indiai szubkontinensen alapított országok hivatalos nyelve az angol.

Ha a vádak igazak lennének, és az oszmán birodalom az imperialista országokhoz hasonló elnyomó politikát követett volna, a libanoni államfő neve is nehezen lehetne Michel Aoun, és nem őrizhette volna meg keresztény vallását. A hozzá hasonlóan keresztény és libanoni író, Amin Maalouf imperialista országokat és az oszmán birodalmat is összehasonlító szavai megfelelő választ jelentenek az államfő szavaira:

„Egyetlen vallás sem szakadt el a toleranciától. De ha a két ’versenytárs’ vallást összehasonlítjuk, az Iszlám nem tűnik rossznak. Ha őseim nem keresztények lettek volna egy muszlimok által meghódított országban, hanem muszlimok egy keresztények által meghódított országban, kétlem, hogy 14 évszázadon át élhettek volna hitüket megőrizve falvaikban és városaikban. Tényleg, mi történt a spanyolországi muszlimokkal? Vagy a szicíliai muszlimokkal? Megsemmisültek, mind lemészárolták őket, egyetlen ember sem maradt belőlük, száműzetésbe kényszerültek, vagy erőszakkal kereszténnyé tették őket.”

A népszerű izraeli kortárs író és történelemprofesszor, Yuval Noah Harari Hüttiyet újságban megjelent szavai is egyértelműen az oszmán birodalom békéjére utalnak:

„A középkori Európában szó sem volt toleranciáról… 1600-ban Párizsban mindenki katolikus volt. Ha egy protestáns belépett a városba, megölték. Londonban mindenki protestáns volt. Ha egy katolikus belépett a városba, megölték. Azokban az években Európában üldözték a zsidókat… senki nem akarta a muszlimokat. Viszont ugyanebben a korban Isztambulban a különböző felekezetű muszlimok, katolikusok, örmények, ortodoxok, görögök, bolgárok békében éltek egymás mellett…”

A történelem eszközként használása, avagy az oszmán térség további megosztása…

Az oszmán birodalomra irányuló vádakra a fenti vagy sok hasonló válasz adható. De a probléma nem ez. A probléma az imperializmus „oszd meg és uralkodj” hozzáállása. Az oszmán birodalom megosztása után a birodalom térségét (Balkán, Közel-Kelet, Afrika) tovább akarják megosztani. A mikro szinten létrehozott etnikai, vallási, kulturális, nemzeti új identitásokkal darabolják tovább. Ennek keretében a történelmet is az imperializmus eszközeként akarják felhasználni. Ebben a helyzetben nincs viszonzása annak, ha azt mondjuk, hagyjuk a történelmet a történészekre, és ne tegyük eszközzé. Lemondhatnak-e a történelem eszközként használásáról az imperialisták, akik mindent eszközként használnak fel?

Mit tegyünk ebben a helyzetben?

Ezért az oszmán birodalom örökségének értékelése nem a múlté és nem is a múltra vonatkozó értékelés. A mára és a jövőre vonatkozó pozíciót nyert. Az oszmán birodalom és a köztársaság gondolkodóinak, politikusainak a nyugatiasodás fertőzése miatt nem jól szerepeltek ezen a vizsgán. Az elnyugatiasodással saját közösségüktől, hagyományaiktól és értékeiktől elidegenedett gondolkodók és politikusok a nyugaton termelt, az oszmán birodalmat feldaraboló eszmék statisztái lettek. Ma az egykori oszmán birodalom területének országaiban sem mások a nyugati szűrőn átment gondolkodók és politikusok.

Talán a Balkán, Közel-Kelet, Afrika mai helyzete sem sokban különbözik a múlttól. Ezek az országok a további feldarabolódás veszélyével néznek szembe. A saját közösségüktől, hagyományaiktól és értékeiktől elidegenedett gondolkodók és politikusok odáig juttatták országaikat, ahol elkerülhetetlen a közösségi további feldarabolódása. Ezért az imperialisták céljaival tisztában léve, a tegnapot és mát történelmével, társadalmával és területével békésebben kell nézni.

A tudósok, gondolkodók, vallástudósok, véleményvezérek, politikusok, minden térség józan ésszel bíró emberei közös kiállással kell szembeszegüljenek a történelem eszközként való felhasználásával és a térség további feldarabolásával. Félre kell tenni a politikai célokat, és nemcsak a mutatott keretben kell nézni. A térségen kívülről jövő, megosztó álláspont helyett a saját történelemből, hagyományból, civilizációból fakadó, egyesítő nézőpontot kell követni.

Ellenkező esetben a térség országai és népei tovább tagozódnak és egymás ellen fordulnak, még inkább passzív szerepbe kényszerülnek, és könnyebben válnak az imperializmus játékszerévé.