Ibn Khaldun üzenete

Ibn Khaldun, az Iszlám intellektuális hagyományainak egyik legnagyobb elméje, aki többet írt a történelemről, kultúráról társadalomról civilizációról és politikai hatalomról, mint bármely más muszlim gondolkodó, és fontos üzenetet küld napjainkban is mindannyiunk számára, akik az egyre növekvő bizonytalanság és globális zűrzavar korszakában élünk.

Abd al-Rahman ibn Muhmmad Ibn Khaldun (1332-1406), az Iszlám intellektuális hagyományainak egyik legnagyobb elméje, aki elsősorban Muqaddimah című fő művéről ismert, többet írt a történelemről, kultúráról társadalomról civilizációról és politikai hatalomról, mint bármely más muszlim gondolkodó. Alapos megfigyelései az észak-afrikai társadalmakkal kapcsolatban, melyeknek ő maga is tagja volt, lehetővé tették, hogy átfogó megértésre tegyen szert a nemzetközi történelemmel és a világ civilizációjával kapcsolatban.

Kiemelkedő intelligenciájával és a tudomány minden fő területére kiterjedő tudásával Ibn Khaldun gondolkodó és cselekvő is volt. Egyesek őt tartják a szociológia megalapítójának. A történészek csodálják a nagyhatalmak felemelkedéséről és bukásáról szóló bölcsességeit. A marxisták a gazdasági erők egyéni viselkedésre és társadalmi kapcsolatokra vonatkozó hatását bemutató mélyenszántó gondolatait dicsérik. Az ottomán államférfiak és történészek nagyra értékelték „aszabijja” fogalmát, mellyel a birodalom sikereit és kudarcait magyarázta az évszázadok során. Vannak, akik az emberi civilizáció legnagyobb filozófusának tartják. Bármily szögből nézzük is, olyan alak, akit hatalmas érdeklődés és tisztelet övez.

Ibn Khaldun fontos üzenetet küld napjainkban is mindannyiunk számára, akik az egyre növekvő bizonytalanság és globális zűrzavar korszakában élünk. Ha a történelem tanú bármire is, márpedig Ibn Khaldun számára fontos tanú, akkor arról beszél, hogy a társadalom anyagi és spirituális jólétének kulcsa az összetartás és szolidaritás. Az emberi lények természetüktől fogva „politikus lények” abban az értelemben, hogy mindenképp együtt kell élniük, hogy megőrizzék vérvonalukat, fedezzék alapvető igényeiket és megvalósítsák a bennük rejlő lehetőséget, hogy „civilizáltak” legyenek. Az emberi természetben rejlő pusztító erőket akkor lehet megzabolázni, ha az emberek megtanulják, hogyan élhetnek együtt és segíthetnek egymáson. Ehhez egy sor erkölcsi és politikai alapelvre van szükség, melyek alapján összefoghatnak. És ami még fontosabb, egy civilizáció nem létezhet metafizikai alap nélkül. Akik elvesztik társadalmi kohéziójukat, azok felett győzelmet aratnak mások, akik megőrizték egységüket, erejüket és kitartásukat.

Ibn Khaldun számra a legfontosabb kérdés az, hogy mi tartja össze az embereket. Ez minden kultúra, civilizáció és politikai hatalom vagy birodalom alapja. E nélkül egyetlen embercsoport, törzs, klán vagy nagyogg közösség sem tehet szert politikai hatalomra, építhet civilizációt és tarthatja fenn. És itt jön a képbe Ibn Khaldun alapfogalma, az „aszabijja”, vagyis a csoportszolidaritás és társadalmi kohézió. (Az, hogy ezt a fogalmat milyen nehéz lefordítani, és hányféleképpen próbálták különböző nyelvekre lefordítani, szintén bizonyítja fontosságát.” Az aszabijja az a ragasztó, amely összetartja a csoportot. Erőt és képességet ad nekik, hogy megvédjék magukat a külső agresszorok ellen. Képessé teszi őket arra, hogy békét és rendet alakítsanak ki maguk között. Felkészíti őket arra, hogy civilizációt építsenek.

De itt szembesülünk Ibn Khaldun nagy dilemmájával is: amikor egy embercsoport, akiket az aszabijja köt össze, elérik az urbanizálódott életmódot és civilizációt, elveszítik a társadalmi kohéziót és a szolidaritás érzését. Ahogy az egyének elkezdik a civilizáció előnyeit és kényelmét élvezni, nemtörődömök lesznek, lusták és túl puhányok ahhoz, hogy megvédjék magukat a „barbár erényeket” és harcos tulajdonságokat megtartók támadásai ellen. Csak idő kérdése, míg legyőzik őket.

A khalduni paradigma szerint a civilizáció ára a társadalmi kohézió, a csoportszolidaritás és az ezekkel járó jó tulajdonságok elvesztése. Akik elvesztik a bennük lévő aszabijja tulajdonságát, azok elvesztik az aszala, vagyis nemesség tulajdonságát is. Ez visszatérő témává válik, örök társadalmi ciklussá, mely által törzsek, népek, államok és birodalmak emelkednek fel és buknak el. Ibn Khaldun szerint egy ilyen ciklus időtartama nagyjából 4 generáció, vagyis egy kicsit több, mint egy évszázad. Abban is hitt, hogy a társadalmi kohézió legfontosabb alapja a rokoni kapcsolat. Nincs ennéle rősebb és tartósabb kötelék az emberek között. Senki nem mer azok ellen támadni, akik között erősek a rokoni kötelékek. De amikor városlakók és urbanizált-civilizált néppé válnak, elveszítik a rokonság érzését. Ibn Khaldun szerint nincs kiút ebből a spirálból: hatalmat városi és civilizált életet szerzel az aszabijja segítségével, de amikor elkezdenéd élvezni a nyugodt, civilizált életet, elveszíted az összetartó erőt.

Egyértelmű, hogy ez a khalduni elmélet megállja a helyét kisebb csoportok, például törzsek esetében, de nem sikerül megmagyaráznia a nagyobb társadalmi egységeket, és hogy ezek hogyan egyesülnek azért, hogy hosszú távon államokat és birodalmakat hozzanak létre. Elmélete számára további kihívást jelent a modern világ, melyben élünk. Mit tehetünk hát? Dobjuk ki ezt az elméletet, mint túl kicsiben működő, törzsi és elavult teóriát?

A válasz a nem. Bár tovább kell vizsgálnunk a rokoni és törzsi kapcsolatokon alapuló társadalmi kohézió és csoportszolidaritás elméletét, egyben bővítenünk is kell elemzését, hogy megérhessük a kohézió, urbanizálódás és a nagyobb, urbánus és globális környezetben kialakult civilizáció kulcskérdéseit. Rendkívül sürgős feladat ez, különösképpen a kortárs muszlim világnak, amely egyaránt szenved a társadalmi kohézió és civilizációs egység hiányától. Bukott és gyenge államok, nem állami szereplők, törzsi pártoskodás, szektarianizmus etnikai nacionalizmus és számos egyéb probléma fosztja meg a muszlim világot mindenféle kötőelemtől, amely megvédené őket az agresszoroktól, és segítene kihasználni intellektuális és anyagi forrásaikat a kultúra és civilizáció érdekében.

Ibn Khaldun szociális kohézióról és kollektív szolidaritásról alkotott fogalma tükrözi azt, amit a Korán 8. szúrájának 46. ájája mond: „És engedelmeskedjetek Allahnak és a Küldöttének, és ne vitatkozzatok, nehogy elveszítsétek a bátorságotokat, és elhagyjon benneteket az erőtök. És legyetek türelmesek! Bizony, Allah a türelmesekkel van.” Amikor egy csoport vagy nemzet tagjai elkezdenek destruktív módon vitatkozni egymással, elveszítik lendületüket, vagyis az erejüket, és az élet minden területén visszaesnek.

Eljött az idő, hogy a kortárs muszlim társadalmak jelenlegi helyzetük fényében olvassák Ibn Khaldun műveit. A szociális kohézió és az urbánus civilizáció egyidejű fenntartása rendkívül nehéz feladat lehet. De olyan kihívás ez, amelynek mindenképpen meg kell felelnünk ahhoz, hogy számos modern problémán felülkerekedjünk.