A világban élni, de nem kötődni hozzá

A nyugati vallásos és orientalista körök egyik kritikája az Iszlám iránt az, hogy túlzottan is világi vallás, a kereszténységhez viszonyítva. A keresztény gondolkodók azt állítják, hogy Mohammed próféta Jézushoz viszonyítva túlzottan is belebonyolódott a társadalmi és politikai ügyekbe. Ezért azzal vádolják az Iszlámot, hogy nem vallás, hanem ideológia. Ezek a feltételezések hibás gondolatokon és téves összehasonlításokon alapulnak. Az Iszlám lekerüli a világhoz való kötődést anélkül, hogy tagadná a létezését. Azt a kényes egyensúlyt kell kialakítanunk, hogy jelentőségteljes módon éljünk ebben a világban anélkül, hogy a rabszolgáivá válnánk.

Intelligencia, bölcsesség és művészet szükséges ahhoz, hogy a dolgokat saját jogukon komolynak és értékesnek kezeljük, de ugyanakkor Isten teremtése és a saját, teremtésben elfoglalt helyünk fényében kicsinek és jelentéktelennek is tartsuk. A világ csak fátyol és játék, és az embernek nem szabad elvesznie benne. Az emberi intelligencia és méltóság felette áll az evilági mulandó pillanatoknak. De Isten teremtésének műalkotásaként a világ az Ő nagyságát, tervét és kegyelmét is felfedi. Jelként szolgál, amely valami nagyobbra és tökéletesebbre mutat, mint fizikai/anyagi tulajdonságainak összessége. Lehet a fájdalom, szenvedés és erőszak forrása, de a bölcsesség, szeretet, barátság és irgalom forrása is. Ezzel pedig eljutunk a kritikus kérdéshez, amelyet újra és újra fel kellene tennünk magunknak: Hogyan éljünk jelentőségteljes módon ebben a világban anélkül, hogy a rabszolgáivá válnánk?

Ez nem csupán elméleti kérdés. Ez alakítja ki azt a módot, ahogy hozzáállunk a minket körülvevő világhoz. Ez formálja azt a módot, ahogy a világot építjük vagy elpusztítjuk. Olyan kérdés ez, amely ott van minden civilizáció szívében – olyan kérdés, amelyet a modern világ nem képes megválaszolni.

A klasszikus muszlim gondolkodók és tudósok komolyan vették a világ fizikai valóságát, de soha nem gondolták, hogy önmagában és önmagától öncélú jelentése lenne. Magas szinten és tudományosan tanulmányozták a természeti világot, részletes elemzést nyújtva a világmindenség tulajdonságairól. Ez a „világ” azonban, amit ők tanulmányoztak, nem volt önmagát magyarázó vagy igazoló valóság. A fizikai világot annak keretein belül tanulmányozták, amit a Korán „hajat al-dunja”, vagyis evilági élet néven nevez. Ezt a kritikai kifejezést még pontosabban „élet-világnak” fordíthatnánk.

Az „élet-világ” nem egy dolgot, hanem a kapcsolatok kontextusát jelenti, a létezés olyan birodalmát, ahol a rossz és jó értékkel teli alapelvei előnyt élveznek az anyagi létezés fiikai és matematikai alapelveivel szemben. A világ nem pusztán egy dolog vagy hely, ahol az emberek élnek. Elsősorban erkölcsi tér, hitek és viselkedések kontextusa, amelyek az emberi állapotot alakítják. A világhoz való hozzáállásunkat ennek a térnek a relevanciája és létezésünk okainak kontextusa formálják.

Tehát az „evilági életet” erkölcsi és spirituális kihívásként kell kezelnünk anélkül, hogy a világ létezését tagadnánk. Az embernek megfelelően és örömmel meg kell adnia azt, ami ennek a világnak jár, anélkül, hogy elfelejtené azt, amit Mohammed Próféta mondott: legyél idegen ebben a világban, és soha ne kötődj hozzá. Jár az útjain, élvezd a szépségeit, de tudd, hogy a végső célod nem itt van.

Ez a kettős magatartás, amely kerüli a kötődést, de megadja a világnak is a részét annak kivetülése, hogy az Iszlám mindenben a középút követését és a szélsőségek elkerülését irányozza elő. Ezzel a háttérrel építette fel az Iszlám az emberi történelem egyik legtartósabb civilizációját. A muszlim tudósok, művészek, uralkodók, földművesek arra törekedtek, hogy az univerzum rendjével és szépségével összhangban műveljék a világot. Hatalmas anyagi vagy tudományos eredményeik soha nem vezették őket materializmusra vagy a világ imádatára. De nem utasították el a valáóságot sem szerzetesi módon. Mulandóként és relatívként kezelték a világot, de szebbé és igazságosabbá is akarták tenni. A Korán szerint az egész világmindenség egy ránk bízott értékként (amanah) adatott nekünk, és annak, akire rábízatott, megbízhatónak (amin) kell bizonyulnia. Csak így válhat a világ biztonságos hellyé az emberek számára.

Tehát az a vád, hogy az Iszlám világi vallás, teljes mértékben téves. Az Iszlám megadja a világnak, ami jár neki a dolgok szélesebb kontextusában anélkül, hogy elfelejtené evilági létezésünk végső célját. Az Iszlám nem a világot tagadó vallás. A lényeg az, hogy megértsük az igazságosság teljes jelentését, ami az: mindent a maga helyére tenni. Ha tisztességesen viselkedünk a világgal és saját magunkkal szemben, akkor minden és mindenki megkapja a neki járó jogos részt.

Tehát úgy kell élnünk a világban, hogy legyőzzük alantas tulajdonságait, és az erkölcsi és spirituális tökéletesség olyan állapotát érjük el, amely azt a célt szolgálja, amiért a világ elsősorban meg lett teremtve és ránk lett bízva. Az igazság, szeretet és boldogság valódi és tartós elérése csak akkor lehetséges, ha sikerül olyan magatartást kialakítani, mellyen nem kötődünk ehhez a világhoz, és teljes mértékben tudjuk, hogy miért vagyunk itt.