Menekülés a valóságtól

Ibrahim Kalin a köztársasági elnöki hivatal szóvivőjének cikke, melyet megjelenítettek a Daily Sabah újságban

Menekülés a valóságtól

Ahogy az újabb technológiai fejlesztések lehetővé teszik, hogy virtuális világokat és virtuális valóságokat hozzunk létre, egyre inkább szembe kell néznünk a valóságtól való elmenekülés és a fantáziavilágban élés problémájával. A képernyőn látható képek gyorsan helyettesítik magukat a dolgokat, még tovább elidegenítve minket a természetes világtól és az emberek világától. A képernyőn látható képünket jobban szeretjük, mint saját magunkat. A mesterséges intelligencia (AI) terén történt újabb fejlesztések még messzebb visznek a felfedezetlen területekre. Emberi lényekként lehetséges-e számunkra, hogy alternatív világokban éljünk, s mégis megőrizzük emberségünket?

Az alternatív valóságok létrehozása nem szükségszerűen rossz. Ezt teszi az irodalom is, kreatív és értékes módon. Egy ideális világ bemutatása segíthet reményeink és ideáljaink megőrzésében. De ugyanez lehet a valóságtól való téveszmés menekülés, amely meghatározza emberi állapotunkat, és megakadályozza, hogy felelősséget vállaljunk cselekedeteinkért. Elmenekülünk a valóságtól, amelyben élünk, mert már nem bírjuk elviselni azt, amit a saját kezünkkel hoztunk létre. Nem azzal fogunk békét, nyugalmat, boldogságot és beteljesedést találni, ha ezt a világot virtuális világokkal, gépekkel, robotokkal és AI-találmányokkal helyettesítjük. Inkább csak elveszítjük magunkat a képzeletbeli világok többszörös rétegeiben.

Az elmúlt években több film is foglalkozott az AI lehetőségeivel, és az emberi határ átlépésével. A Mátrix-trilógia, az "Ex Machina," "Westworld," "Black Mirror," "Én, Robot" és "Szárnyas fejvadász 2049" új valóságok építésének történetét meséli el, lehetőségeikkel és pusztító következményeikkel együtt. A közös téma: mi definiálja az embert az új technológiai fejlesztésekkel, és az állandó többre vágyással szemben. Mi történik, ha túlnövünk önmagunkon, és saját teremtményeink foglyává válunk? Ahogy nagyon is jól tudjuk a mindig aktuális Frankenstein-történetekből, hogyan birkózunk meg saját szörnyeinkkel?

A Rupert Sanders rendezésével és Scarlett Johansson főszereplésével készült 2017-es film, a „Páncélba zárt szellem” azt firtatja, hogy mi történik, ha az emberek más emberi lényeket használnak fel saját érdekükben és üzleti céljaikra. A film főszereplője, Motoko Kusanagi őrnagy (Johansson) kiberkatona, aki a világ bűnözői ellen harcol. Ő az első a fajtájából – emberi lélek, vagy szellem, egy robottest, vagyis páncél új képességeivel. Amikor rájön, hogy hazudtak neki, és saját akarata ellenére AI-kreációvá változtatták, elkezd mindent megkérdőjelezni.

Bár néha egyszerűsít, a film mégis fontos erkölcsi és filozófiai kérdéseket vet fel. Mi történik, ha a kormányok és nagyvállalatok elkezdik megváltoztatni az emberek elméjét, hogy saját céljaikat szolgálják? Kinek van joga újratervezni az emberek emlékeit és érzelmeit, hogy ne emlékezzenek semmire, csak parancsokat kövessenek? Alapvető emberi értékeink elárulásának számít-e, ha arra kényszerítjük az embereket, hogy abban higgyenek, hogy egy jobb és boldogabb élet vár rájuk egy, a jelenlegi valóságnál jóval fejlettebb, jövőbeli virtuális világban, mert nem lesznek már önmaguk, hanem egy szimuláció,egy program, egy továbbfejlesztett szemmel egy tökéletes testben.

A „Szellem a páncélban” című filmben rettenetes dolgok történnek a jövőbeli disztópiában. De nem kell messzire néznünk, hogy lássuk a nyugtalanító tényt: ez már most is megtörténik. Jelenlegi technológiáink és az azokat birtokló profitorientált cégek célja az, hogy megváltoztassák az emberek felfogását, vágyait és ízlését, hogy a fogyasztói kapitalizmus semmit sem megkérdőjelező szolgáivá tegyék őket. Attól érzik jól magukat, ha többet költenek, többet akarnak, és mássá válnak, mint önmaguk. És ami még rosszabb, az emberek hajlandók megfizetni a tökéletes létezés illúziójának árát.

Erre pedig még ráerősít az a mélyről fakadó vágy, hogy bármi áron egy képzeletbeli világba meneküljünk saját valóságunkból. De miért akarnak az emberek fantáziavilágba menekülni, ha pontosan tudják, hogy az csak egy fantáziavilág? Mitől menekülnek? Mi hiányzik annyira az életünkből, hogy mesterséges és virtuális világokban keresünk menedéket, amelyekről pedig nagyon is jól tudjuk, hogy nem realisztikusak és kitaláltak?

Nem vagyok biztos abban, hogy felkészültünk arra, hogy ezeket a kérdéseket komolyan és őszintén feltegyük saját magunknak. Ha és amikor megtesszük, elillan a kellemes illúzió varázsa, és talán szembe kell néznünk puszta ember voltunkkal, annak minden áldásával és tökéletlenségével együtt. Rájöhetünk, hogy ami meghatározza emberségünket, nem abban a képességünkben rejlik, hogy még jobb gépeket hozzunk létre, hanem abban, hogy intelligenciával, törődéssel és szeretettel bánjunk a világgal, a természettel és embertársainkkal. Az önpusztító rendszerek létrehozása nem tekinthető Istentől kapott képességeink legbölcsebb felhasználásának.

Ahelyett, hogy fantáziavilágokba menekülnénk a valóság elől, saját elménk és lelkünk állapotát kell úgy megváltoztatnunk, hogy képesek legyünk harmóniában élni saját valóságunkkal. És talán megpróbálhatunk saját valóságunk állapotán javítani, hogy ne érezzük úgy, muszáj elmenekülnünk belőle. Ehhez azonban modern prioritásaink szigorú megkérdőjelezésére van szükség, és arra, hogy életünknek új irányt találjunk – olyan irányt, amely közelebb visz minket belső valóságunkhoz és közös ember voltunkhoz is.



Még több hír