Az emberiség szégyene Srebrenica

1992-ben járunk, abban az évben, amikor Bosznia-Hercegovinában sötét napok virradtak, az éjszaka nyugalma megbomlott, és a fegyverek kezdtek beszélni.

Az emberiség szégyene Srebrenica

Az emberiség szégyene Srebrenica

1992-ben járunk, abban az évben, amikor Bosznia-Hercegovinában sötét napok virradtak, az éjszaka nyugalma megbomlott, és a fegyverek kezdtek beszélni. Az az év, amikor a kölcsönös bizalom és tisztelet országában, Bosznia-Hercegovinában a remény gyűlöletté, éhséggé, kínzássá és halállá változott. Boszniában hosszú ideig tartó lidércnyomás kezdődött, amelyet a világ csak tétlenül nézett. A világ csak nézte, ahogy a bosnyákok, akiknek egykor otthonuk és boldogságuk volt, földönfutóvá váljanak, házaik helyét hamu, boldogságuk helyét félelem, aggodalmak és könnyek vegyék át. A világ szemet hunyt afelett, hogy a játszóterek temetőkké változtak, a Drina folyó vizét a bosnyákok vére festette pirosra. Annak ellenére, hogy megesküdtek arra, hogy többé nem engedik, hogy népirtás történjen, a világ mégis megengedte, hogy a borzalom megtörténjék Srebrenicában.

És a srebrenicai népirtás után még 22 évvel az anyák a poklot élik meg Srebrenicában, reménykedve, hogy egyszer talán megtalálhatják szeretteik földi maradványait. Ahelyett, hogy gyermekeik házasságának, unokáik születésének örvendezhetnének, a srebrenicai anyák annak örülnek, ha legalább a csontokat megtalálják és végső nyugalomra helyezhetik.

A volt Jugoszláv nemzetközi bírósága több tárgyalás során ismertette részletekbe menően a Srebrenicában történteket. A Nemzetközi Bírósággal együtt kijelentették, hogy Srebrenicában népirtás történt.

Nemcsak a bíróságok, hanem a feltárt tömegsírok is tanúskodnak a tragédiáról. Az elborzasztó kegyetlenséget mutatja, hogy 101 éves vak öregasszonyt és 29 napos csecsemőt egyaránt a tömegsírokba küldtek. Isten azonban lehetővé tette, hogy a felsorakoztatott és agyonlőtt bosnyákok közül minden esetben legalább egy ember életben maradjon. Ezért a szemtanúk beszámolói nyomán az igazságot nem lehetett eltitkolni.

Az igazságra pedig mindenekelőtt a fiaikat, apáikat, férjüket és más rokonaikat évek óta kereső családoknak van szükségük. És azoknak, akik tétlenül hagyták, hogy a bosnyákokat lemészárolják csak azért, mert máshogy hangzik a nevük, és máshogy imádkoznak Istenhez, szintén meg kell látniuk az igazságot és be kell ismerniük hibájukat.

Szükségük van az igazságra azoknak a nyomorultaknak is, akik hagyták, hogy a Radovan Karacichoz és Ratko Mladichoz hasonló háborús bűnösök legyilkolják és buldózerekkel tömegsírokba földeljék el a bosnyákokat, majd később visszatérjenek, kiássák a holttesteket, és teherautóval újabb tömegsírokba szállítsák őket. Egész Európának szüksége van az igazságra, mert nem látja,hogy a fasizmus nevű gonosz még mindig ott rejtőzik Európában.

Srebrenica története nemcsak a számok története. Nemcsak az önvédelmi joguktól megfosztott, könyörtelenül lemészárolt bosnyákok története. És nemcsak a félelemtől bénult holland békefenntartók vagy a működésképtelen ENSZ története. Srebrenica olyan terv, amely egy nemzet létezésének a nyomait is el akarta tüntetni. Srebrenica a Potocari temetőkövek felett gomolygó végtelen fájdalom szimbóluma

Az Almasa Hadzic bosnyák újságíró által feljegyzett történet, Naziya Beganovic, egy bosnyák anya története csak egy a sok ezer fájdalmas történet közül:

„Néhány napig a falut körülvevő erdőben rejtőztünk. Aztán a helyi rendőrség és a szerb szomszédaink hívtak, hogy jöjjünk elő az erdőből. Azt mondták, a faluban kell gyülekeznünk, hogy a biztonságos Tuzla városba küldjenek el miket. Biztosítottak minket, hogy semmi rossz nem történhet velünk. Hittünk nekik. Néhány ezer nő, gyermek, idős és felnőtt férfi volt közöttünk.

Amikor az erdőből előjöttünk, elválasztották egymástól a férfiakat és nőket, aztán a férfiakat elkezdték felrakni a várakozó buszokra és teherautókra. Először a férjemet, Musztafát vitték el. Aztán a fiainkat: Murizt, Berizt, Idrizt, Ferizt, Ramot és Fahrudint. Én csak álltam ott az út szélén, sírtam és remegtem. Aztán egyszer csak rohanni kezdtem a teherautó felé, amelyre a gyermekeimet felrakták. Úgy érzetem, hogy soha többé nem fogom látni őket, és a szerb tisztnek akartam könyörögni, hogy legalább egy gyermekemet hagyja meg nekem.

Aztán megtorpantam. Eszembe jutott, hogy ha a szerb tiszt megkérdezi, hogy melyik fiamat is adja vissza, mit fogok mondani? Hogyan is mondhatnám, hogy az egyiket hagyja meg nekem, a másikat pedig vegye el? Nem kérdeznék-e meg a gyermekeim, hogy a kiválasztottat ennyivel jobban szeretem-e náluk? Nem tudtam mit tenni. Csak sírtam, és nem tudtam dönteni. A gyerekeimet pedig tarkóra tett kézzel felhajtották a teherautóra, és meg csak álltam ott mozdulatlanná dermedve. Elvitték őket, és soha többé nem láttam egyiket sem. Most az unokámmal élek, aki családom egyetlen életben maradt férfitagja.”

Szégyellje magát az az emberiség, amely nem szolgáltat igazságot az olyan anyáknak, mint Naziya Beganovic!

 



Még több hír